Mi Az Az Osztatlan Képzés
– Értettem, máris – kis zaj hallatszott, aztán egy vékonyabb hang szólalt meg, kissé bizonytalanul. – Halló?... Németi Huba vagyok – az őrmester megpöccintett az asztalon egy kapcsolót; a fiú hangja hirtelen fali hangszórókból áradt. Az őrmester jegyzetfüzetet rántott maga elé, feszülten figyelt. Anikó majdnem saját öklébe harapott izgalmában. – Nincs sok időnk, fiú – mondta az őrmester. – Ezért először mondd a legfontosabbat. Hol ugrottál ki a kocsiból? – A Déli pályaudvar közelében. A kocsi, továbbment egyenesen, ameddig láttam. Tetszik tudni, ezt az autót még Balatonfüreden... – Mindent tudok–, a barátnőd már elmondta. – Anikó? – a fiú hangjában öröm csendült. A kislány a küszöbről az őrmesterhez szaladt. – Tessék megkérdezni tőle, mi van Csabával – súgta. Az őrmester először nem kapcsolt – milyen Csabáról van szó –, de aztán felderült az arca. Hiszen Anikó az előbb mesélt már az ikrekről. – A fivéreddel, Csabával mi van? Miért nem ugrott le ő is? – Tetszik tudni, az úgy volt – a fiú hangja egy pillanatra elbizonytalanodott.
Balatoncsillag felett megállt a nyár és az idő; a falu a nyugalom és a meleg aranyos csillogásában fürdött. – Szeptemberben leszek hetedikes – mondta Anikó, és letépett egy satnya fűszálat, fehér egérfogai közé vette. Felkönyökölt, fensőbbséges pillantást vetett az ikrekre. – Azt hiszed, te egyedül leszel hetedikes? – méltatlankodott Huba. – Legalább húszezer hetedikes lesz velünk együtt. – Mert mi is most megyünk hetedikbe – ezt Csaba tette hozzá, vajmi kevés lelkesedéssel, aztán elnézett a víz felett. Az északi parton kékbe borultak a dombok, előttük – mint fehér, piros pillangók – vitorlások háromszögei cirkáltak. – De én Pesten járok iskolába – erősködött még Anikó, hogy valamivel különbnek lássék a fiúknál. De erre a mondatra az ikrek nem is válaszoltak. Csaba ugyan megkockáztatott egy apró legyintést, aztán ő is elfordult. Mennyivel különb egy pesti iskola a vidékinél? Kettővel több emelet van rajta? Aranybarnára sültek már mindhárman. A legbarnább persze így is Anikó volt közöttük; ő már egy hónapja üdült Balatoncsillagon.
Nem nevethetsz, nem mosolyoghatsz... Vagy kunyhót akarsz? Rózsákkal, kis kerttel, istállóval? Állatok vesznek majd körül, és csak néhány ember, akiket te választhatsz ki magadnak. "És ott nevethetek is kedvemre? " – kérdezte a szegénylegény. "Nevethetsz bizony. Nem leszel gazdag, de örökké jó lesz a kedved. " "Hát akkor én biz a kunyhót választom, te jó tündér" – felelte a legény. A tündér meg csak csettintett ujjával, s máris ott állt a dombon egy takaros kis kunyhó, szalmatetővel, fehérre meszelt fallal, a csöppnyi ablakban pirosan virító muskátlikkal. Az udvaron kecskegida ugrándozott, pulikutya csahintott, tehén bőgött. A legény köszönetet akart mondani a tündérnek; megfordult, de hiába kereste. Csak a nádas zúgott a tóparton, mintha a tündér oda költözött volna, csak susogott, susogott a szélben... A fiúk lehajtott fejjel ültek. A mese szépsége megfogta őket. – Tizenkét évesek vagytok, igaz? – csippentett szemével vidáman Gergely bácsi. – Mégis végighallgattatok egy balatoni regét.
Csak a robot, mindig csak a robot... Elkészült a vacsora. Csaba a fürdőszoba ajtajához lépett. Kicsit hallgatózott, aztán odaintette Hubát. Az iker lábujjhegyen lopózott közelebb. Fejük majdnem összeért. Csend van lehelte Csaba. Hallom én is súgta vissza Huba. Mit hallasz? Hát a csendet. Vagyis nem hallasz semmit. De te sem, akkor meg mit ugrálsz? Miről van szó? Azt mondom neked: belefulladt. Hubának a homlokára szaladt a szemöldöke; a bal oldali. Ez nála a legnagyobb csodálkozás jele volt. A kádba? Naná, majd a szappantartóba. Csaba elképzelte magának a dolgot. Mint egy krimi! Halott úszkál a kádban, apa, anya pedig elutaztak. Itt maradnak ők ketten a házban egy halottal... Megrázkódott Tovább hallgatóztak. Én hallok valamit súgta Huba. Mit? Huba várt egy pillanatig, aztán óvatosan odébb lépett, mielőtt kimondta, nehogy a néni is meghallja. Smirglizés zaját. A boszorkány a vasorrát csiszolgatja... Hangtalanul nevettek, és visszairamodtak a konyhaajtóba. Csaba intett. Kórus! Egymással szembeálltak, Csaba vezényelt: Kész a va-cso-ra-a-a-a!
– Kőszáli sas vijjog elő a kakukkos órából! Műtigris lopakodik az ágy alatt! – Ez egy ilyen apuka – vette védelmébe a szerény mosolyú férfit Anikó. – Szeretheti a gyerekeit, hiszen bizonyára nekik készítette. – És milyen ügyes lehet! – tette hozzá Huba, de olyan hangon, hogy nem lehetett tudni, melyikük oldalára áll a vitában. A tigris őt is megijesztette, és most kicsit szégyellte magát. Zamárdi előtt a néni néhányszor megpróbálta "beugratni" Tivadar motorját. Az autó-őslény eleinte makacskodott. A tó felett szürke foltokban gyülekezett az alkony; a víz csillogása is tompább, visszafogottabb lett. A keszthelyi dombok felett leszállni készült a nap. Tivadar végre remegni kezdett, a szokásos füstfellegek és robbanások után egyszer csak engedelmesen zümmögésre fakadt. – No, már dorombol – veregette meg Amália a műszerfalat –, cirmikém, cirmuskám, csak így tovább! Az egyik sarkon lefékezett a trikós; Zamárdi közepén álltak meg. Tivadar fékje szerencsére ezúttal jól működött, a kocsi orra alig csúszott be a teherautó alá.