Mi Az Az Osztatlan Képzés
Óh hogy fetreng a nagy este! Erdős öléből sötéten dől a vé orvos szerint százhúsz milliónak nem jut egy falat kenyé százhúsz millióban, mely a hold-zsupp födte ólban rongyaiba váj, Megszületett az a Gyermek, kit nem véd sem Isten, sem Király –Egész világ ege alattEmeld föl műszered, szavadat, –Ismered a modern pszichológiát, –Szíved elől nincs menekvés. Énekeld a munkások dalát! Rebbentsd meg a kiváncsiak gúnyos csapatát. Hölgyek, urak, ismerősök. Mosolyogni akarsz, mint barát. Rájuk vagy utalva. S mintha néznétek egymást ablakon át. – Csörrenjen meg az az üveg! Énekeld a munkások dalát! 1932. dec. Téli éjszakaLégy fegyelmezett! A nyárellobbant már. A széles, szenes göröngyök felettegy kevés könnyű hamu remeg. Csendes vidék. A légfinom üvegétmegkarcolja pár hegyes cserjeáép embertelenség. Csak egy kis darabvékony ezüstrongy – valami szalag –csüng keményen a bokor oldalán, mert annyi mosoly, ölelés fönnakada világ ág-bogán. A távolban a bütykös vén hegyek, mint elnehezült kezek, meg-megrebbenve tartogatjákaz alkonyi tüzet, a párolgó tanyát, völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
Ugyanakkor a tárgyias látvány szinte mindig valami elvonthoz kapcsolódik: a cserjeág a lég finom üvegét karcolja meg, a földmíves mintha a létből ballagna haza. Az ág-motívum(ág, fa, bokor) érzékletesen szemlélteti e kettősséget: cserjeágy, bokor oldala – a világ ág-boga, illetve a hozzá kapcsolódó vékony ezüstrongy – mosoly, ölelés. Erre is utal a talányos "szép embertelenség". Jelenti a táj embernélküliségét és az ember nélküli táj harmonikus nyugalmát, de jelenti a világban magára maradt ember léthelyzetét is. (S így ez az első kijelentés, amely közvetlenül vezet a verset nyitó felszólítás értelmezéséhez. ) Hogy így van, azt mutatja, hogy nemcsak a nyár lobbant el, hanem a mosoly, az ölelés is fönnakad, azaz múlttá válik, illetve nem tud megszületni. Az emberi lét korlátozottságára kell rádö a korlátozottságot erősíti a tanya és a hazatérő földmíves képének ellentétes hangoltsága. A 3. szakaszmelegséget, otthonosságot ígérő, emberiesített képei ("alkonyi tűz"; "párolgó tanya"; "völgy kerek csöndje"; "pihegő moha") helyébe a földmíves elszemélytelenített – szerszámaival azonosított sorsú – és szinte mítoszivá növesztett alakja lép ("Mintha a létből ballagna haza").
Téli éjszaka. Benne, mint külön kis téli éj, egy tehervonat a síkságra ér. Füstjében, tengveegy ölnyi végtelenbe, keringenek, kihúnynak csillagok. A teherkocsik fagyos tetején, mint kis egérke, surran át a fény, a téli éjszaka fénye. A városok fölött a tél még gőzölö villogó vágányokon, városba fut a kék fagyona sárga éjszaka fénye. A városban felüti műhelyét, gyártja a kínok szúró fegyveréta merev éjszaka fénye. A város peremén, mint lucskos szalma, hull a lámpafény, kissé odábba sarkon reszket egy zörgő kabát, egy ember, üldögél, összehúzódik, mint a föld, hiába, rálép a lábára a tél…Hol a homályból előhajolegy rozsdalevelű fa, mérem a téli éjszaká birtokáta tulajdonosa. 1932. HaszonDagassz gázlángnál kenyeret, vagy égess lukas, vörös téglát;törje kapa a tenyered;áruld magad, míg leng a szoknyád;feküdj hanyatt és deszkázz aknát;cipelj zsákot a piacon;tanulj, vagy ne tanulj ki szakmát –itt állsz és ott ül a haszon. Öblíts benzinben selymeket;szedd guggolva a vörös hagymát;ölj kecskét, amely rád mekeg;jól szabj, hogy álljon jól a nadrág;csak rajta, mikor abbahagynád!
A vers csak látszólag laza szerkezetű. A 18 változó terjedelmű szakasz igen szigorú, klasszicista fegyelmű kompozícióba épül, ahol a részek sohasem határolódnak el mereven, hanem át- meg átjátszanak egymásba, így a szerkezeti kapcsolódások száma jelentőcskés András: Téli éjszaka, Tankönyvkiadó, Bp., 1980 (In: Műelemzések kiskönyvtára)Csoóri Sándor: Téli éjszaka, Gondolat Kiadó, Bp., 1974 (In: Miért szép? Századunk magyar lírája verselemzésekben)
– Madarat lát? – pihe suhan s a csontváz ott áll messzi kopasz ág zörgő tetején – –néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messziről szemlélni jó. Nézd! szólnék, de mit is mondjak? Meghallgat, de legbelül egy öregre figyelki szomorúan mosolyogva őszi esőben lebontott hajjal bolyonghűvös szelét már én is érzem s megrendülök. El innen, el –Ellenség ő, ellenségünk páralepte szemeivel –nekünk vaskörmével kivül, a hideg kályhán csörömpöl, guggol a gond. 1932 [? ]InvokációÉnekelni oly nehéz, hol kiváncsi szemek figyelnek, Mégis, elfogódva bár, Fujd el dalod, zengd a munkások dalát. Föl vagy húzva az életre s végül minden óramű lejá meg szived, a világ alázatosan ül a kapuná itt körül mind ellenség, gondold meg jól, az nyugalmat ád. Énekelni oly nehéz itt, énekeld a munkások dalát! Tekints körül e tört sikon, melyre kövér falkában épp betör a homá ideje vigadásnak, ládd a nap is feldöntött pohá már nyugtalan álmunkhoz készülődünk – drága a világ, –Cirpelni kezd a fáradtság; énekeld a munkások dalát!
Nyusztból, nyestből, mókusból, kutyából meg farkasbó, brumma, öngyöt őszig válogattam, fogaimra úgy akadtam. Kéne ott a derekam, ahol kilenc gyerek, brumma, ért járom ilyen lassún, aki festő, pingálhasson. A feje a néninek éppen jó lesz, brumma, kincse van fazékkal, mér a markosnak maré nem azzal, körömmel, a körmösnek örö, brumma, ép a réz kerek virága, ha kihajt a napvilágra! Egy kasznárnak öt hetezsebbe nőtt a két, brumma, brummadza. Állatnak van ingyen kedve, aki nem ád, az a megfázik a lába, takaródzzék deszká, brumma, brummadza. 1932A kanászAz én falkám olyan falka, ondolálva van a farka. Orrukban csak magyar módcsillog egy kis aranydró egy pösze kis malacom, fővárosi grófkisasszony. Sóhajtott is egy ízbe, nézi magát a ví nekem egy oly kis kanom, szelid szóra kezes ha fogja s egyet túr, a kőkastély egy semmi kis furulyám, nem nőtt az, csak datolyafá ha fúvom, hull a makk, a fák táncra állanak. S ahány felhő, összeszalad, ha csördítem ustoromat. Réz a nyele, szikrá sok szoknya megázik!
Holt vidékFüstöl a víz, lóg a kákakókkadón a pusztaságba. Dunnába bútt fönn a magas. Sűrű csönd ropog a havasmezőben. Kövér homály, zsíros, csendes;lapos lapály, kerek, egy ladik, mely hallhatónkotyog még a kásás tavon magá ágak között zörgőidőt vajudik az erdő. Csattogó fagy itt lel moháts ideköti csontos lovátpihenni. És a szőlő. Közbül szilva. A tőkéken nyirkos rakozó sovány karók, öreg parasztoknak valókjárká, – körülötte körbefordul e táj. A tél körmeoldaláról egy kevesetrepesztgeti még a meszet;eljá ól ajtaja kitárva. Lóg, nyikorog, szél babrálja. Hátha betéved egy malacs kukoricatábla szaladcsövestül! Kis szobában kis pipázik, de nem segít ima. Gondolkodva ülnek im asötétben. Uraságnak fagy a szőlő durrog az az erdő. Övé a tó s a jég alattneki bujnak a jó halakiszapba. 1932., mit érlel…Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél;kinek bajszán nem billeg morzsa, ki setét gondok közt henyél;ültetne krumplit harmadábas nincs szabad föld egy kapa se, s csomókban hull a hajaszálas nem veszi észre maga se?