Mi Az Az Osztatlan Képzés
–A tanárom vagy, egy sziklán ülsz. Könyvekből tanítasz minket. Ősz vagy és öreg. Aranyszegélyes, fehér ruha (tóga) van rajtad. Diogenésznek hívnak. Jelekről, háromszögekről beszélsz. Nagyon okos vagy, de én nem értem, amit magyarázol. Időszámítás előtt 1568–ban vagyunk. (Ez nyilvánvalóan 1200 évvel a cinikus görög filozófus ideje előtt volt. A név eléggé gyakori volt abban az időben. ) Vége volt az első kezelésnek. Még megdöbbentőbbek várattak magukra. Amikor Catherine elment, és a következő napok folyamán is, a hipnotikus regresszió részletein gondolkodtam. Ez természetes volt. Még egy "normális" kezelés részletei sem szokták a figyelmemet elkerülni, és ezt a kezelést aligha lehetett normálisnak nevezni. Ráadásul erősen kételkedtem a halál utáni életben, a testen kívüli élményekben és az ehhez kapcsolódó jelenségekben. Végül is, töprengett bennem a logikus gondolkodó, ez akár képzelgés is lehet. Gyakorlatilag nem tudtam volna a megállapításait és a látomásait bizonyítani. De munkált bennem, bár halványan, egy másik gondolat is.
Egy este, zuhanyozás közben váratlanul úgy éreztem, papírra kell vetnem mindazt, amit Catherine nel átéltem. Erős érzésem volt, hogy eljött az idő, hogy nem szabad a tudást tovább visszatartanom. Azért kaptam, hogy megosszam másokkal, és nem azért, hogy titokban tartsam. A tudás Catherine en keresztül érkezett hozzám, és most rajtam keresztül kell másokhoz eljutnia. Tudtam, hogy bármilyen következménye is lenne ennek rám nézve, az nem lehel súlyosabb, mint nem megosztani másokkal az örök életről és az élet valódi értelméről szerzett tudásomat. Siettem befejezni a zuhanyozást és leültem az íróasztalhoz a kazettákkal, amelyek rögzítették foglalkozásaimat Catherine nel. Kora hajnalban eszembe jutott öreg magyar nagyapám, akinek a halálakor tizenéves voltam. Amikor elmeséltem neki, hogy a félelem visszatartott attól, hogy megkockáztassak valamit, mindig kedvenc angol kifejezésével bátorított: Vat the hell, mondta, A pokolba vele! 6 Első fejezet Amikor először láttam Catherine t, a várószobámban ült, élénkvörös ruhában, és idegesen lapozgatott egy hetilapban.
Látok egy fényt, egy meleg fényt. Már meghalt, és átlépett a szellemi állapotba. Nyilvánvalóan nem volt szüksége rá, hogy újból átélje a halálai –Oda tudsz menni a fényhez? –kérdeztem. –Már megyek–Catherine békésen pihent, megint várt. –Vissza tudsz már nézni életed leckéire,? Tudod már mi volt az? –Nem–suttogta. Tovább várt. Hirtelen éber lett, bár a szeme csukva maradt, ahogy a hipnotikus transz alatt mindig. Feje ide–oda forgott. –Mit látsz most? Mi történik? Hangosabban szólalt meg. –Érzem… valaki beszél hozzám! –Mit mond? –A türelemről beszél. Türelmesnek kell lennünk… – gen, folytasd. A válasz a Költő Mestertől jött. –Türelem és jó időzítés… minden elérkezik, amikor el kell érkeznie. Egy életet nem lehet sürgetni, nem lehet eltervezni, ahogyan olyan sok ember szeretné. El kell fogadnunk, amit egy bizonyos időben kapunk, és nem szabad többet kérnünk. De az élet végtelen, ezért soha nem halunk meg, és valójában soha nem születtünk meg. Csak különböző fokozatokon haladunkát. Nincs vég.
Mellette állt a fiam képe. Ezenkívül Catherine gyakorlatilag semmit nem tudott a családomról és személyes történetemről. Jól iskolázott voltam a hagyományos pszichoterapeutikus technikákban. A terapeutának tabula rasának kell lennie, üres táblának, amelyre a páciens a saját érzéseit, gondolatait, állásfoglalását kivetítheti. Ezeket aztán a terapeuta elemezheti, kinagyítva a páciens elméjét. Megtartottam ezt a terapeutikus távolságot Catherine–nel. Ő engem csak mint pszichiátert ismert, a múltamat vagy a magánéletemet nem. Még az okleveleimet sem állítottam ki a rendelőben. Életem legnagyobb tragédiája 1971 elején történt. Elsőszülöttfiam, Adam 21 napos korában, váratlanul meghalt. Körülbelül tíz nappal azután, hogy a kórházból hazavittük, légzési problémái lettek, és sugárban hányt. Nagyon nehéz volt diagnózist fölállítani. –Teljesen rendellenes tüdővéna–csatlakozás a szívpitvari válaszfal fogyatékosságával–tudtuk meg. – Tízmillió születésből körülbelül egy ilyen eset fordul elő. –A tüdővénák, amelyeknek az a feladata, hogy az oxigéndús vért visszaszállítsák a szívbe, rossz helyen, a szív másik oldalán csatlakoztak bele.
Szakértelméért és bátorságáért szívbéli köszönet Barbara Gessnek, aki a Simon and Schuster Kiadónál könyvemet szerkesztette. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy könyvem létrejöjjön. 4 Előszó M indennek megvan az oka. Lehet, hogy abban a pillanatban, amikor az adott esemény bekövetkezik, nem látunk a jövőbe, és intuíciónk sem eléggé erős ahhoz, hogy tudjuk, mi ez az ok, de ha türelmesek vagyunk, az idő választ ad kérdéseinkre. Így volt ez Catherine nel is. 1980 ban ismertem meg, akkor 27 éves volt. Azért jött a rendelőmbe, hogy segítséget kérjen szorongásai, pánikrohamai és félelmei miatt. Bár gyermekkora óta voltak ilyen tünetei, a közelmúltban egyre súlyosabbá váltak. Napról napra rosszabbul érezte magát, az érzelmei megbénultak, képtelen volt normális életet élni. Rémült volt, és érthetően depressziós. Az ő kaotikus életével ellentétben, az enyém kiegyensúlyozottan folyt. Szilárd, boldog házasságom, két gyerekem és virágzó karrierem volt. Az életem kezdettől fogva biztos vágányon haladt.
Tudathasadás? Nem, Catherine soha nem adta jelét megismerési vagy gondolkodási zavaroknak. Éber állapotban soha nem hallucinált, nem hallott nemlétező hangokat, és más elmebetegségre utaló tünetei sem voltak. Nem voltak téveszméi, kapcsolata a valósággal normális volt. Nem volt személyiségzavara, tudathasadása. Csak egy Catherine létezett, és éber tudata ezzel teljesen tisztában volt. Nem voltak szociopatikus vagy antiszociális hajlamai. Nem volt színésznő. Nem szedett kábítószert vagy hallucinogén hatású szereket. Alkoholt alig ivott. Nem volt olyan idegi vagy lelki betegsége, amely megmagyarázhatta volna ezt az élénk, közvetlen élményt a hipnózisban. Ezek emlékek voltak, de honnan? Az volt az érzésem, hogy valami olyannal találkoztam, amiről nagyon keveset tudtam lélekvándorlással és előző élet emlékekkel. lehetetlen, mondtam magamnak. Tudományosan nevelt eszem ellenállt Csakhogy mindez a szemem előtt történt. Nem tudtam megmagyarázni, de a valóságot tagadni sem. Folytasd mondtam kicsit idegesen, de a történtektől lebilincselve.
Catherine a szokásos, halkan suttogó hangján válaszolt. – A hang egy nagyon… valaki olyané, aki sok mindent irányít, de nem tudom, ki az. Csak hallom a hangját és próbálom elmondani neked, amit ő mond. Azt is tudtam, hogy ez a tudás nem Catherine–től jön, nem a tudattalanjából vagy a tudatalattijából. Nem is a szupertudatából. Valakit hallgatott, majd elmondta nekem ennek a nagyon különleges, "irányító" személynek a szavait vagy gondolatait. Tehát megjelent egy másik Mester, nem az, akitől vagy akiktől a korábbi bölcs üzenetek érkeztek. Ez újabb szellem volt, jellemző, derűs és költői hanggal és stílussal. Ez a Mester tétovázás nélkül beszélt a halálról, de hangját és gondolatait szeretet itatta át. A szeretet melegnek és valódinak érződött, ugyanakkor személytelennek és univerzálisnak. Áldásos szeretet volt, de nem fojtogató, érzelmes vagy megkötő. Szerető távolságtartás vagy távolságtartó szeretet kedvesség volt benne, és távolian ismerősnek tűnt. Catherine suttogása hangosabbá vált –Nem hiszek ezekben az emberekben.
Majdnem állandóan vele voltunk. Halálának az estéjén, hat óra körül éppen hazaérkezve, Carole is, én is sürgős szükségét éreztük, hogy visszamenjünk a kórházba. A következő hat vagy hét óra derűsen és természetfölötti szellemi energiával telten múltak. Bár nehezen lélegzett, fájdalmat már nem érzett Minette. A köztes állapotról beszélgettünk, a ragyogó fényről, a szellemek jelenlétéről. Minette visszatekintett az életére, leginkább szótlanul, és igyekezett elfogadni a negatív élményeket. Úgy látszott, tisztában van vele, hogy nem tudja elhagyni az életet, amíg ezzel nincs kész. Egy bizonyos időpontra várt, kora reggel szeretett volna meghalni. Türelmetlenné vált a várakozásban. Minette volt az első, akit ilyen módon elvezettem a halálig és át a halálba. Minette megerősödött, és gyászunkat enyhítette az élmény. Azt tapasztaltam, hogy jelentősen fejlődött gyógyító képességem, és ez nem csak a fóbiák és a szorongások esetében volt így, hanem különösen a halál–és a gyásztanácsadásbab is. Intuitív módon tudtam, hogy mi a baj, és milyen utat kell a terápiának követnie.
A holttesteket harminc napra pácba tesszük, kiszáradnak, és a belső részeket kivesszük belőlük. Érzem a szagukat, a testek szagát. Catherine önkéntelenül Aronda életébe ment vissza, annak egy másik időszakába, amikor a holttestek halál utáni preparálásánál kellett dolgoznia. Különálló épületben folytatta Catherine látom a testeket. Betekerjük őket. A lélek továbbmegy. Az ember magával viszi, amije van, a következő életébe. A következő élet jobb lesz. A halál és a halál utáni élet egyiptomi elképzeléséről beszélt, amely különbözött a mi hitünktől. Abban a vallásban az ember mindent magával vihetett. Catherine elhagyta ezt az életét, pihent. Néhány perces szünetet tartott, majd belépett egy nyilvánvalóan ősi korba. Jeget látok egy barlang falán sziklákat. Kevés szóval leírt egy sötét, nyomorúságos helyet, és szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Később elmondta, mit látott még. Csúnya voltam, koszos és büdös Otthagyta ezt az életet, és belépett egy másikba. Épületek vannak itt és egy szekér, kőből van a kereke.