Az ember pedig letette a nagy aranyzsákot a padlóra, megoldotta a száját s szedte ki belőle egymásután a sok gyönyörűséges holmit. Piros szattyánbőr csizmát, selyemkendőt az asszonynak, birkabőr ködmönkét, patkós csizmácskát mind a hét gyereknek, kosárra való aranyos kalácsot, piros almát, ezüst diót. Volt is akkora öröm a házban, hogy még a cirmos cica is táncra kerekedett. - Annyi sok jó van itt, hadd osszuk meg a szomszédokkal – mondta hirtelen az asszony. Azzal megrakott egy kosarat kaláccsal, karjára vette, s vitte át a szomszédokhoz. Az ember meg csak ámult, mert ilyesmi még nem esett meg soha. De ámult a falu is, biz'a. Mert attól a naptól kezdve nagyon megváltozott ám az élet a favágóember háza táján. Nevetés és nótaszó hallatszott onnan reggeltől estig, öröm és vidámság töltötte meg pincétől a padlásig a házat, s aki csak bevetődött a kapuján, nem győzte dicsérni a szíves vendéglátást. Úgy megkedvelte őket mindenki a faluban, hogy hamarosan bírának is megválasztották a favágóembert, s azóta is boldogan élnek, ha csak meg nem hóttak.
Minden ember szépségtenger s mint a tenger csillagszemmel telve vagytok szeretettel…! Tagadjátok…? Restellitek…? Elfordulnak fejeitek…? Megvakultak szemeitek…? Szépségteket, jóságtokat nem érzitek, nem hiszitek…? Csillaggyertyák fénye mellett Isten elé nem viszitek…? Akkor bizony rútak vagytok, szégenyek és vakok vagytok, ha szépek lenni nem akartok. De még így is, szegényen is, rútan, vakon, mégis, mégis Isten gyermekei vagytok! Rátok süti fényes szemét, elindítja fényszekerét, jó emberek játékszerét. Milyen kár, hogy áldó kezét nem érzitek, nem nézitek s nem hiszitek már a mesét. A rút világnak gondja van, minden embernek gondja van, a sok angyalnak mind gondja van s az Istennek is gondja van, mert mindenekre gondja van. S így múlik el a szép s a jó az ember mellől, nyomtalan. 1946
Olyan nehéz volt a sok szép karácsonyi ajándék a vállán, hogy meggörbedt alatta. Futott is haza örömében, ahogy a lába bírta. Még a tündérpalotáról is megfeledkezett. - Hé, asszony! Aprócselédek! – esett be ajtóstul a házba. – Idenézzetek! Azok néztek is reá nagy savanyúan, az asszony meg a gyerekek, de nem vidult föl az ábrázatuk. - Mit nézzünk? Likas zsákot? – dohogott az asszony. – Van abból itthon is elég. Bezzeg a szomszédok karácsonyt ünnepelnek, de nekünk még a morzsából se adnak. Megijedt az ember, nézett hátra a vállán csüngő zsákra, de bizony aranyból volt az, s tele ajándékkal. De eszébe jutott hirtelen a balzsam, s kapta elő a kicsi nyírfakérget, bekente az asszony, szemét nagy gyorsan, be a gyerekek szemét is sorra, s hát egyszeribe olyan nagy világosság támadt a házban, mintha ezer gyertyát is meggyújtottak volna. Mosolygott az asszony, kacagtak a gyerekek is, és körülugrándozták nagy örömmel. - Jaj de szép aranyzsák! – kiabálták. – Oldja már ki édesapám, hadd lássuk, mi van benne!
Mi Az Az Osztatlan Képzés, 2024 | Sitemap